Annak idején nagyon sokat hazudtam. Hazudtam a szüleimnek, a barátaimnak, a feleségemnek. Nem azért mert gonosz vagyok vagy esetleg mert nem lett volna kedvem elmondani az igazat, csupán mindig azt éreztem, hogy az igazság jobban fájna nekik, mint egy kis csúsztatás, füllentés vagy egy bazi nagy hazugság. Ennek aztán az lett a vége, hogy iszonyatosan belebonyolódtam az életembe, alig aludtam és fogalmam sem volt, hogy ki vagyok. Pedig nem akartam mást, csupán megvédeni mindenkit az igazságtól, ami bár felszabadít de néha brutálisan fájdalmas.
Aztán eljött egy pillanat amikor talán az égiek, talán én magam választottam egy energiakezelést, ami után már nem tudok mondani semmit, ami álságos, igaztalan vagy akár csak kímélő üzemmódú is. Nem megy. Ezért jönnek ezek a bejegyzések, az ön- és általános igazságkimondás.
Nem szeretnék arról értekezni, hogy ki miért hazudik másnak, hiszen az is kemény szembenézés, de azt hiszem sokkal keményebb az, amikor már azt hitted nem hazudsz magadnak de még mindig. Miért vagyok ilyen kemény és miért nevezem hazugságnak?
Nevezzük elfedésnek? Úgy könnyebb? Úgy kevésbé cseszi el az életedet? Nem hinném. Kőkemény blokkokat tesz beléd a szembenézés hiánya, olyan területeken amire nem is gondolsz. Persze elcsúszhatsz néhány családállításra, ott nézve meg, hogy ki,mit,mikor,hol és miért, de nem biztos, hogy ott felfedik ezeket. Ha jó a családállítód, képzett, tapasztalt és ráadásul jók a többiek is akkor jó megoldás lehet ez. Ha azonban nem, akkor marad a totális szembesítőshow: nincs mellénézés, nincs félretekintés, nincs inci-finci kis bőségmagyarázat.
Nézz a szemembe és mondd meg! Mert ha nem teszed én azáltal nem leszek kevesebb mint most, te viszont állsz életed egyik vágyott területe előtt és folyamatos csodálkozásban vagy: hogyan is történhet, hogy újra meg újra ezen a ponton torpanok meg, pedig már megutaztam, megvuduztam, megnadiztam, megingáztam, meg minden féle de mégsem oké itt valami.
Mi lenne ha simán szembenéznél? Ha nem keresnéd mögé a teátrális elemek sokaságát? Mi lenne ha csak válaszolnál a kérdéseimre? Mi lenne ha képes lennél belenézni a tükörbe és azt mondani önmagadnak: szeretlek?
Talán tényleg igaz lenne? Talán újra önmagad tudnál lenni? Talán átszakadna valami, kibőgnéd a belső szerveidet is nálam de aztán mennél tovább csendes belső mosollyal és bizonyossággal, hogy most már a helyeden vagy.
Nem tudok szembenézni helyetted. Megtettem saját magamért. Megteszem még mindig. Tanulok tőled, általad, veled együtt. Ez nem jelent azonban tanácstalanságot. Ez csak önismeretet jelent. Keményvonalas önismeretet, mert nincs idő nagyon a lelked simogatni. Hacsak nem Hamupipőke tér be hozzám egy ülésre...
Neked van valami ami még bánt de te már azt hiszed lezártad, elengedted?
Itt az ideje, hogy holnaptól már ne legyen...
Ha tetszett ez az írás csatlakozz Facebook oldalamhoz: ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése